10. rész - Meglepetés

Sok idő után meghoztam az új részt. Eleinte úgy voltam vele, hogy abbahagyom, mert senkit sem érdekel, de lehatároztam magam, hogy nem foglalkozom a csicskákkal mivel csak magamnak írok. Nem jön egy komment se és egy db pipa se? KURVÁRA LESZAROM ÉN MAGAMNAK ÍROK ÉS KÉSZ ÉS NEM AZÉRT, HOGY LEGYEN 100 KOMMENTEM ÉS AZ SE ÉRDEKEL, HA SENKIT SEM ÉRDEKELNEK A BLOGJAIM, ÉN AKKOR IS ÍRNI FOGOM. ÉRTVE VAGYOK? HIÁBA AKARJÁTOK AZT HOGY HAGYJAM ABBA MERT UTÁLTOK, NEM FOG SIKERÜLNI, NEM ADOM MEG NEKTEK EZT AZ ÖRÖMÖT ÉS A TÖBBI MÁR NEM ÉRDEKEL. 

Mondanám, hogy jó olvasást, de tudom, hogy sokan utáltok, s emiatt el se olvassátok. Ja és köszönöm a +2 feliratkozót, ezért már 50 feliratkozó van. Emiatt reménykedem abban, hogy lesz aki elolvassa és hagy maga után nyomot. 

Louis szemszöge

Amikor megérkeztünk, anya kiürítette a postaládát, aztán egy levelet a kezembe nyomott, ami azt jelentette, hogy nekem címezték. Nem értettem, mégis ki az, aki kíváncsi itt rám és levelet ír nekem, s mikor eljutottam odáig, hogy megnézzem a feladót, akkor tudatosult bennem, hogy nincs odaírva, vagyis nem akarja felfedni a kilétét. Még jobban kíváncsivá tett, késztetést éreztem, hogy széttépjem a borítékot, azonban meg kellett várnom, amíg beérünk, mert anya arra tanított, hogy csak bent szabad felbontani a leveleket. A nappaliban eldobtam a táskámat, s azonnal feltéptem a borítékot, majd szétnyitottam a lapot.

„Szia, Louis! Nehogy azt hidd, hogy megszabadultál tőlem, ugyanis imádlak, és tudom, hogy te is így érzel irántam. Pontosan tudom, mi zajlik le benned, mert pár éve én is pont ugyanezt éltem át, amit most te. Szégyelltem magam, amiért a fiúkhoz vonzódom és elakartam fojtani magamban, miközben lányokat erőltettem magamra. Szerettek engem, azonban kínszenvedés volt velük lenni, kényszernek éreztem, s legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá. Hónapokig szenvedtem, sőt majdnem egy évig, szörnyű napokat éltem meg, senkinek sem mertem erről beszélni, mert féltem, hogy elítélnek, megbélyegeznek, illetve attól, hogy kitagad a családom. Látták rajtam, hogy valami nyomja a lelkem, de még harapófogóval sem tudták volna kihúzni belőlem. Végül megtörtem, és nem bírtam magamban tartani, vettem a bátorságot és anyával megbeszéltem a dolgokat. Végig remegett minden porcikám, miközben minden érzésemről beszámoltam neki, de nagyon megértő volt és sajnálta, hogy ilyen szenvedést okozott ez nekem, illetve, hogy elfojtottam magamba. A családom elfogadott, bár volt pár barátom, akik cserben hagytak, de elkönyveltem magamnak, hogy ők sosem voltak igaz barátok. Az igaz barátok azok, akik mindig melletted állnak és támogatnak, történjen jó vagy akár rossz dolog. Azért is írtam neked ezt a levelet, hogy megkönnyítsem a dolgod, beszélj valakivel, akiben megbízom, és hidd el, megfogsz könnyebbülni. Ha a családod mégis kitagadna, akkor hozzám bármikor fordulhatsz, én melletted leszek mindenben, rám számíthatsz! Tudom, nagyon nehéz ez, de meg kell küzdened vele, különben egész életedben szenvedni fogsz, s gondolom, nem akarod azt, te is megérdemled a boldogságot, jogodban áll neked is boldognak lenni, tehát kitartást.

                                                                                                                        Harry”

Nagyon meghatott a levele, elsírtam magam, azonban nem akartam, hogy bárki is észrevegye. Letettem a papírt az asztalra, de előtte visszatettem a borítékba, aztán elvonultam a szobámba egy kicsit szenvedni. Rengeteget sírtam, egyszerűen nem találtam a helyemet, egy nagy senkinek éreztem magam, aki meg akar halni, azonban az öngyilkossághoz nem volt bátorságom. Elhatároztam, hogy megfogadom Harry tanácsait, beszélni fogok anyával és elmondok neki mindent, elsősorban azt, hogy szerelmes vagyok Harrybe és már le is feküdtem vele, meg azt, hogy ő volt nekem az első, bár semmire sem emlékszem belőle. Összeszedtem magam, majd felálltam, aztán az ajtó felé vettem az irányt, s mikor már majdnem ott voltam, akkor nyílt ki. Mivel befele nyílik, ezért majdnem fejbevágott vele az illető, aki nem más volt, mint anya, kezében egy papírt tartott.

-A frászt hoztad rám, anya! Amúgy is beszélni akartam veled valami nagyon fontos dologról.  –mondtam félénken.

-Nekem is beszédem van veled. Nagyon fontos dologról lenne szó, tehát most meghallgatsz. –közölte szigorúan, miközben a papírra mutogatott, ezért már tudtam, hogy a tartalmáról lesz szó és kapizsgálja, hogy mi nyomja a lelkem már hetek óta. Nagyszerű, mert így talán könnyebb lesz róla beszélni.

-Oké. Látom, megtaláltad Harry levelét, amit véletlenül a nappaliban hagytam. –lehajtottam a fejem, közben a szőnyeget bámultam. Kínos csend következett, arra vártam, hogy anya törje meg, ami meg is történt, ezért kicsit megkönnyebbültem.

-Miért nem mondtad el? Annyira sejtettem, hogy többet érzel Harry iránt, de mégsem akartam felhozni, mert féltem, hogy talán tévedek, és akkor rosszul esne neked. –mondta, s eléggé meg is lepett ezzel a mondatával. Ránéztem, de semmit sem tudtam ehhez hozzáfűzni, annyira le voltam blokkolva.

-Most ki fogsz tagadni? –kérdeztem halkan és remegve, majdnem elsírtam magam, de nagy nehezen visszafojtottam, megpróbáltam úgy, hogy anya ezt ne vegye észre, egyelőre sikerült is.

-Hogy gondolod ezt? Akármilyen is vagy, én mindig szeretni foglak és melletted fogok állni. –átölelt szorosan, s én meg elsírtam magam.

Eltelt egy hét és már sokkal jobban éreztem magam, amiért már anya is tud róla, sőt a családom többi tagja is, barátaim viszont nincsenek, ezért miattuk nem kell aggódnom. Mindig Harryre gondoltam, a telefonszámán kívül más elérhetősége nem volt meg nekem, sokszor éreztem késztetést arra, hogy felhívjam, de valahogy nem volt hozzá bátorságom, pedig bátorított, hogy nyugodtan felkereshetem őt akkor is, ha baj van. Bár az már nem volt, félig megoldódott a problémám. Sőt még a régimódi nagymamám is elfogadta, hiszen én vagyok az egyetlen unokája. Végül nem hívtam fel, de már kezdtem őrlődni a hiánya miatt.

Harry szemszöge

Egy hét telt el a levelem feladása óta, azóta már biztos, hogy megkapta, s el is olvasta. Direkt azért nem írtam rá a nevem, mint feladó, mert akkor meglett volna annak az esélye, hogy olvasatlanul a szemétbe vágja, ezt viszont nem szerettem volna, emiatt szinte biztos voltam benne, hogy elolvasta. Szeret engem, s ezt nem tudja titkolni, ugyanis Louis számomra olyan, mint egy nyitott könyv, a legkisebb apróság is meglátszik rajta, hiába próbálja titkolni. Hát ő ilyen, emiatt kissé könnyű kiismerni és ez az előnyömre válhat, persze ezt nem rosszindulatból mondom. Többször is elgondolkoztam azon, hogy felhívom, de nem volt bátorságom hozzá, illetve legjobbnak láttam, ha adok neki egy kis időt, mire feldolgozza ezt az egészet, és végre elfogadja saját magát, utána meg boldogan élhetünk együtt, mert onnantól kezdve minket senki és semmi sem választhat majd el.

Eltelt két hónap, s beköszöntött az ősz. Louis felől semmit sem hallottam, nem kerestem fel, és ő sem engem. Kezdtem bizonytalan lenni, talán már nem érdeklem őt és hallani sem akar felőle, bizonyára megtalálta valaki más személyében a boldogságot. Mikor erre gondoltam, összeszorult a szívem és sírni lett volna a kedvem, de olyankor rögtön eltereltem a figyelmem valami másra. Azóta megismertem Liam egyik haverját, Zaynt, jó sokat buliztunk vele is, befogadtuk a bandába, szerencsére jól érezte magát velünk és viszonylag hamar be is illeszkedett.

-Szerintetek mi lehet Louissal? –törtem meg a csendet a haveri társaságban, épp Liaméknál voltunk és azon gondolkoztunk, hogy milyen filmet nézzünk meg, azonban egy idő után beállt a csend, mivel nem tudtunk megegyezni. A többiek értetlenül néztek rám, ugyanis a fél társaság már nem is biztos, hogy emlékszik rá.

-Ez most hogy jött ide? –kérdezte Liam, s kissé mérgesen nézett rám.

-Most mi a baj? Én még mindig nem felejtettem el. –mondtam csillogó szemekkel, a remény még élt bennem.

-De ő már igen. –mondta határozottan, s ez nagyon nem tetszett nekem.

-Miből gondolod? Csak szenved.

-Már rég felhívott volna és mivel te se kerested őt, azt hiszi, hogy már nem foglalkozol vele, ezért annyiban hagyja. –lehet benne igazság, fel kellett volna hívnom, de már késő. Mi lesz, ha elutasít? Mi van, ha már emlékszik rám, ha mégis, akkor csak megjátssza azt? Ezek miatt nem mertem felkeresni, de nem halogathatom tovább, mert annál rosszabb lesz csak. Sürgősen meg kell tennem.

Este, mikor hazamentem, egészvégig ezen gondolkoztam, miközben a telefonomat a kezemben tartottam. Innentől kezdve már semmi sem terelte el a figyelmem, mert egyszerűen képtelen voltam bármi másra is koncentrálni. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy meglátogatom személyesen minden szó nélkül, s viszek ajándékot is. Tudtam már a címét, a telefonszáma alapján már rég kiderítettem, különben a levelet sem tudtam volna neki elküldeni. Írtam a haveroknak, hogy holnap nem érek rá, mert van egy pár elintézni valóm, konkrétat nem mondtam nekik, nem biztos, hogy jó néven vennék, hogy Louis miatt nem veszek részt a programokon. Megnéztem mikor megy Doncasterbe vonat, mivel Louis ott él, aztán kikapcsoltam a gépet és elmentem aludni, mert a reggel kilenckor indulóval terveztem elmenni, tehát korán kell kelnem. Nyolckor sikerült is elindulnom, körülbelül egy fél óra, mire kiérek a pályaudvarra. Megvettem a jegyet, és mivel már bent állt a vonatom, fel is szálltam rá, elfoglaltam egy helyet, aztán elővettem a telefonomat, bedugtam a fülesem, majd elmerengtem a gondolataimban.

Amikor megérkeztem, egy boltot kerestem, ahol megfelelő ajándékot tudok beszerezni Louis számára, ennyit biztosan megérdemel, főleg, ha még meg is lepem őt a személyemmel. Nem tudom, mit fog hozzám szólni, de meg kellett kockáztatnom, különben sosem tudom meg az igazat. Egy plüssmacit vettem neki, ami a kezében egy szívecskét tartott, benne ez a felirat volt látható: „I Love You!”

Megkértem az eladót, hogy csomagolja be egy szép csomagolóanyagba, megtette, de nekem kellett kiválasztanom, s természetesen egy szívecskés csomagolópapírra esett a választásom. Fizettem, majd elhagytam a boltot, aztán megkerestem Louis házát, viszonylag hamar sikerült is odatalálnom. Vettem egy nagy levegőt, mielőtt becsöngettem, nagy nehezen le is nyomtam, ami megszólalt odabent. Türelmetlenül vártam, majd az anyukája jött ki, nekem meg még hevesebben vert a szívem. Láttam az arcán a meglepettséget.

-Hát te? –már alig kapott levegőt.

-Louishoz jöttem. Láthatom? –kérdeztem félénken, miközben próbáltam egy nagy mosolyt ráerőltetni az arcomra. Féltem, hogy el fog küldeni, de szerencsére nem így lett.

-Megyek és szólok neki. –mondta kedvesen, ezután bement, hogy értesítse őt az ittlétemről.