11. rész - Sorsdöntő kérdés

Gyerekek, itt az új rész, köszönöm az új feliratkozót, ezért már 51 feliratkozó van. Nem fosom a szót, nem tudom mennyien fogjátok elolvasni, de nyilván nem kötelezek senkit, hogy hagyjon maga után nyomot, illetve visszajelezzen. Jó olvasást kívánok annak, aki még velem tart és elolvassa ezt a részt is.

Louis szemszöge

Valaki csöngetett, anya nyitott ajtót, de igazából nem is izgatott, hogy ki lehet az, ugyanis engem úgysem keres senki. Folytatom a szokásos bezárkózós életemet, azonban csak a ruhatáram cserélődött le. Úgy gondoltam, így lesz a legjobb, mert nem kell többet csalódnom és senki miatt szenvedni, ahogy most én is teszem Harry hiánya miatt, de bele kellett törődnöm, hogy csak egy kis lúzer vagyok hozzá képest, ezért se keres engem. Anya rontott be a szobámba, miközben a kedvenc könyvemet olvastam az ágyban.

-Louis, Harry keres téged. –mondta kedvesen, nekem meg leesett az állam a csodálkozástól. Pont rá gondoltam, s ekkor toppan be újra az életembe, eddig csak álmodoztam róla, de beteljesült, amiről szinte már le is mondtam. Ledobtam magamról a takarót, a könyvet becsuktam, majd az éjjeliszekrényre helyeztem, aztán kirohantam mezítláb az ajtó elő, s mikor megláttam, a nyakába borultam. Bizonyára meglepődhetett, mi se köszönés, se üdvözlés és semmi ilyesmi, de nem sokkal később viszonyozta is az ölelésem.

-Annyira boldog vagyok, hogy eljöttél. –mondtam a fülébe.

-Én úgy szintén, hogy így fogadtál. Komolyan féltem a reakciódtól, de kockáztatnom kellett. –mondta mélyen a szemembe nézve, kicsattant a boldogságtól hozzám hasonlóan.

-Én meg azt hittem, hogy már el is felejtettél és soha többé nem keresel fel. –vallottam be az igazat.

-Dehogyis, te buta. Nem mertem, ennyi volt az egész. De végül összeszedtem magam és itt vagyok. –közölte fülig érő mosollyal, közben megveregette a vállam szeretete jeléül.

-Megnyugodtam. –mondtam, aztán összekócolt, majd kinevetett, persze csak viccből.

-Nem is hívsz be? –kérdezte felháborodva, de természetesen ezt is elviccelte.

-Dehogynem, te kis buta. Érezd magad otthon. –beinvitáltam.

Ledobtuk magunkat a kanapéra, lassan anya is elvonult, hagyott minket, hogy kettesben lehessünk, illetve, hogy megbeszéljük egymás között a dolgokat. Egy darabig ültünk csendben egymás mellett, én a szőnyeget bámultam, majd egyszer csak Harry a kezét a combomra helyezte, ezért odafordítottam a fejem, hogy tudjam, mire készül.

-Olvastad a levelem, gondolom. –törte meg a csöndet, aminek nagyon örültem, mert szinte már kínos volt és nem mertem megszólalni, mert féltem, hogy esetleg rosszat mondok.

-Igen. –válaszoltam halkan lehajtott fejjel.

-Sikerült rendbe tenned a lelked?

-Igen és a családom elfogadott és ez a lényeg. –odabújtam hozzá, most ez esett jól, egy kis szeretet. Végre érzem, hogy valaki őszintén szeret.

-Ennek örülök. Leszel a barátom? –nézett mélyen a szemeimbe, én kissé ledöbbentem ezen a kérdésen, hirtelen levegőt sem kaptam, nem hogy még válaszoljak. –Nem muszáj rögtön válaszolnod. –tette hozzá, ekkor meg is könnyebbültem, valóban szükségem volt gondolkodási időre.

-Köszönöm. –mondtam halkan, aztán a vállára döntöttem a fejemet és lehunytam a szemem. Nem sokkal később egy ölelést éreztem a nyakamon, ijedtemben kissé összerezzentem, de viszonylag hamar kapcsoltam, hogy ez csak Harry és nem akar megfojtani senki sem. Megnyugodtam és a kezére helyeztem a sajátom.

-Jól vagy? –puszilt bele a hajamba, s bólogattam.

Harry szemszöge

Nagy kő esett le a szívemről, amikor Louis örült nekem, illetve beengedett a lakásában. Elöntött a boldogság, amikor nagyon közel éreztem magam, s egy kanapén ültünk egymásnak préselődve. A vállamra hajtotta a fejét, ekkor különösen kirázott a hideg, belepusziltam a hajába, aztán beletúrtam. Egy darabig ebben a pózban voltunk, majd tizenöt perc után azt veszem észre, hogy Louis elaludt, ekkor végigsimítottam az arcát, öröm volt így nézni őt, annyira édesen szundított, akár egy kismacska. Én is hátradöntöttem a fejem, lehunytam a szemeit és álomba merültem. Nem tudom mennyi ideje aludhattunk már, de egy ajtócsapkodásra riadtam fel, s oda is néztem. Ekkor tudatosult bennem, hogy a huzat volt a tettes, erre Louis is felébredt.

-Mi történt? –kérdezte kómásan, ahogy elnéztem, hirtelen azt sem tudta, hogy hol van, mi történik, milyen nap van, illetve hány óra.

-Semmi, csak a huzat becsapta az ajtót, ne ijedj meg. –öleltem magamhoz, de ő már fel akart kelni, azonban nem ment neki azonnal. Nyújtózott egyet, aztán elbambult egy kicsit.

-Ideje kelni. –jelentettem ki, aztán fel is pattantam a kanapéról. Nem sokkal később ő is követett engem, aztán észrevettem, hogy jobboldalt kicsit elaludta a haját, ezért felállt neki. Nevetésben törtem ki, miközben őt lestem, azonban nem értette a reakciómat. Végigmérte magát, majd így szólt.

-Ilyen vicces vagyok? –csodálkozva kérdezte, én meg csak folytattam a hahotázást.

-Nézz a tükörbe és megtudod. –mondtam neki még mindig nevetve. Ekkor felállt és beállt a tükör elé.

-Basszus, a hajam. –kiáltott fel, én meg már fulladoztam szó szerint. Megpróbáltam magam leállítani, mert ennek akár rossz vége is lehet.

Hetek teltek el, amióta váratlanul meglátogattam Louist, s azóta sem adott választ, hogy szeretne-e a barátom lenni, gondolkodási időt kér, én meg nem szerettem volna megsürgetni. Azonban belül igenis türelmetlen voltam, féltem az esetleges elutasítástól, mégis éreztem, hogy igent fog mondani, ugyanis látszik rajta, hogy szeret és odavan értem, csak még bizonytalan nagyon. Ahogy elnézem rajta, fontos számára a külvilág véleménye, s most, hogy sikerült megváltoznia, nagyon is be akar illeszkedni a többiek közé. Hiába mondom neki, hogy legyen önmaga, mert annál jobban nem is tehetne saját magával, arra az volt a válasz, hogy régen olyan volt, csak akkor senki sem fogadta el. Most meg mindenkinek meg akar felelni és félek, hogy ebbe belebetegszik. Előző nap kicsit megsürgettem, ekkor azt mondta, hogy mára ad választ, ezért ma reggel kicsit korábban keltem a kelleténél. Igen, az izgatottság miatt nem tudtam tovább aludni, feleslegesnek tartottam fetrengeni, ezért felhívtam Louist, hogy nem baj, ha kicsit korábban érek oda a megbeszéltnél. Persze, hogy beleegyezett, ezért reggeli után indultam is. Amúgy közbe hazamentem, mivel nem ugyanabban a városban élünk, de tegnap eljöttem és az egyik barátomnál szálltam meg.

-Szia, Louis! –köszöntem neki, ő pedig beengedett a házába. Besétáltunk, s mikor beléptem, ekkor süti illat csapta meg az orromat. –Hmmm…mi ez a jó illat? –kérdeztem rá, miközben nagyokat szippantottam be a levegőből.

-Meglepetéssel készültem neked. –mondta vigyorogva, majd bement a konyhába. Ki is találom: süteményt sütött nekem, amire már nagyon kíváncsi voltam. Nem sokára egy nagy tányér süteménnyel jelent meg, ha jól látom, ez almás pite.

-Még forró. –mondta, aztán a földre nézte és elpirult. Elnevette magát. Én vettem belőle egyet, majd a számhoz emeltem, hogy beleharapjak egyet, azonban előtte meg kellett fújnom. Valóban ebben a pillanatban emelhette ki a sütőből.

-Na, milyen? –kérdezte izgatottan, láttam rajta, hogy számít neki az én véleményem, ezért biztosan mindent beleadott. Ejtettem egy harapást a kezemben lévő süteménybe, majd szólásra nyitottam a számat.

-Isteni! –kiáltottam, azonban már nem mertem teljesen őszinte véleményt mondani róla, ugyanis nagyon édes volt.

-Köszönöm! Teljesen egyedül csináltam. –büszkélkedett.

-Nagyon ügyes vagy. –simogattam meg a fejét, s ez látszólag nagyon jól esett neki, hozzám bújt, akár egy kiscica, én meg magamhoz öleltem és folyatattam a süteményevést.

-Te nem eszel belőle? –kérdeztem rá, miközben a tálra tekintettem.

-De. Miért ne? Legalább megtudom, hogy mire vagyok képes. –mondta nevetve, majd elvett egyet és beleharapott. Figyeltem az arcát, mert kíváncsi voltam a reakciójára.

-Túl sok a cukor. –ismerte el.

-Akartam pedig mondani. –szólaltam meg. –Csak nem akartam elvenni a kedved. –fejeztem be a mondandómat.

-Pedig a legfontosabb az őszinteség. Legközelebb akkor kevesebb cukrot kell beletennem. –elnevette magát, de közben láttam rajta, hogy olyan vörös a feje, mint a ráknak, pedig semmi oka nem volt rá.

-Ennyire zavarba jöttél? –kérdeztem mosolyogva, miközben beletúrtam a hajába, ezzel kicsit összekócolva őt. Természetesen hagyta, sőt élvezte is, hogy ezt teszem vele.

-Nem is jöttem zavarba! –olyan volt, mint egy kisgyerek, azért automatikusan is mosolyra állt a szám és vigyorognom kellett. Istenem, olyan aranyos, amikor a társaságomban van, ezért késztetést éreztem, hogy folyamatosan babusgassam.

-Te kis cuki! –nyomtam egy cuppanós puszit az arcára, ekkor összehúzta a vállait, én meg csak jobban magamhoz szorítottam.

-Ne csináld már! –kérte elfojtott hangon, muszáj volt még vele egy kicsit még cicáznom, ki tud egy ilyen kis drágaságnak ellenállni.

-Miért ne? –még jobban összekócoltam szegényt, igazán ráfért volna már egy fésülködés. –Menj és fésülködj meg, mert komolyan el kell beszélgetnünk. –utasítottam, a mosoly egy másodperc alatt eltűnt az arcomról és nagyon komolyan néztem rá. Ő is ugyanúgy tett, de láttam a szemeiben az ijedséget, pedig nem ezt akartam elérni. Bizonyára tudja, miről van szó, ugyanis ma kell választ adnia és biztos voltam benne, hogy nem felejtette el. Remélem, hogy nem fog visszautasítani, ugyanis nem azt adja tudtomra, hogy nem kíváncsi rám és takarodjak, hanem pont az ellenkezőjét. Elment a fürdőszobába, megfésülködött, aztán normális frizurával tért vissza a nappaliba.

-Akkor térjünk a lényegre, Louis! –fogtam meg a vállait és szembe állítottam magammal. –Leszel a barátom? –néztem mélyen kék szemeibe.